A tatami (畳) egyfajta szőnyeg, amelyet padlóburkolatként használnak a tradicionális japán stílusú szobákban. A tatamik szabványos méretben készülnek, kétszer akkora szélességgel, régiótól függően körülbelül 0,9 x 1,8 méteres méretben. A harcművészetekben a tatami a dojo edzéshez és a versenyhez használt padló.
A tatamit puha sörte (藺草, igusa) (közönséges sörte) vetülékfelületű szövés borítja, kender vagy gyengébb pamut láncon. A doko (mag) hagyományosan összevarrt rizsszalmából készül, de a kortárs tatamik magjában néha préselt faforgácslap vagy extrudált polisztirolhab is található. A hosszú oldalak általában brokáttal vagy sima szövettel vannak szegélyezve (縁, heri), bár néhány tataminak nincs szegélye.
A tatami kifejezés a tatamu (畳む) igéből származik, melynek jelentése „hajtogat” vagy „halmoz”. Ez azt jelzi, hogy a korai tatami vékony volt, és használaton kívül fel lehetett hajtani, vagy rétegenként halmozták fel.
A tatami eredetileg a nemesség luxuscikke volt. Az alsóbb osztályok szőnyeggel borított földpadlóval rendelkeztek. A Heian-korszakban, amikor az arisztokrata rezidenciák shinden-zukuri építészeti stílusa kiteljesedett, a shinden-zukuri palotaszobák padlózata főként fából készült, a tatamit pedig csak a legmagasabb arisztokraták ülőhelyeként használták.
A Kamakura-korszakban kialakult a shoin-zukuri építészeti stílus a hatalomra jutott szamurájok és papok számára. Ez az építészeti stílus a Muromachi korszakban érte el a fejlődés csúcsát, amikor a tatamit fokozatosan egész helyiségekre terítették, kezdve a kis szobákkal. A tatamival teljesen kiterített szobákat zashiki-nak (座敷, szó szerint kiterítve ülésre) nevezték el, az ülőalkalmatosság és az etikett szabályai határozták meg a tatami elrendezését a szobákban.
Azt mondják, hogy a 16. század közepe előtt az uralkodó nemesség és szamuráj tatamin vagy szőtt szőnyegen aludt, amit goza -nak (茣蓙) hívtak, míg a közemberek szalmabetétet vagy laza szalmát használtak ágyneműként. A tatami fokozatosan vált egyre népszerűbbé, és a 17. század végén eljutott a közemberek otthonaiba is.
Napjainkban a Japánban épült házakban gyakran nagyon kevés tatami padló található. Nem ritka, hogy csak egy van. A tatami padlóval és más hasonló hagyományos építészeti elemekkel rendelkező szobákat washitsu, vagyis „japán stílusú szobák” néven emlegetik.
A tatami mérete Japánban hagyományosan különbözik az egyes régiókban:
Kiotó: 0,955 m x 1,91 m, Kyōma (京間) tatami
Nagoya: 0,91 m x 1,82 m, Ainoma (合の間, szó szerint „közötti” méret) tatami
Tokió: 0,88 x 1,76 m, Edoma (江戸間) vagy Kantōma (関東間) tatami
A vastagságot tekintve egy Kyōma tataminál 5,5 cm az átlagos, míg a Kantōma tataminál 6,0 cm a norma.
Japánban a szoba méretét gyakran a tatami szőnyegek (畳, -jō) számával mérik, körülbelül 1,653 négyzetméter. Szabályok vonatkoznak a tatami szőnyegek számára és a tatami szőnyegek elrendezésére egy helyiségben. Az Edo-korszakban a „szerencsés” (祝儀敷き, shūgijiki) tatami elrendezések és a „kedvezőtlen” (不祝儀敷き, fushūgijiki) tatami elrendezéseket egyértelműen megkülönböztették egymástól, és a tatamit ennek megfelelően az alkalomtól függően átrendezték.
Az Arigato Apartmanban Balatonakarattyán helyhiány, valamint az eltérő kulturlási különbségek miatt csupán egy tatami van, rögtön a bejárat mellett. Sokat gondolkodtam, hogy talán az egyik szobát tatamis szobának alakítom ki, de őszintén szólva, tekintettel arra, hogy nyáron elsősoran kisgyerekes családok jönnek látogatóba, akik lehet most látnak előszőr tatamit, inkább úgy döntöttem, hogy ezzel az elképzeléssel felhagyok.
