Sajátos viszony ez, ami a japán ember és a természet között áll fenn évszázadok óta. A japán táj – félelmetesen vad és zabolátlan – szigetek, szigetcsoportok, vulkanikus hegyek és szeizmikus mozgások tömkelege, változatos éghajlat, művelhetetlen hegységek és sűrű erdők jellemzik.
Mióta ember él a Japán szigetvilágban, az ottani élet sosem volt egyszerű, sosem volt irányítható. Félelmetesnek tűnhet, nem igaz? Valami, amire nem tudunk hatással lenni, ami számunkra megfoghatatlan, amire nem terjed ki a hatalmunk. Sokkal inkább a természet hatalma terjed ki ránk, változtat és alkalmazkodásra késztet minket.
És a mi emberi természetünk egyik gyengesége, hogy mindent tudni akarunk, mindent szabályozni akarunk, hogy amikor reggel felkelünk és este lefekszünk, ismerjük a múltat és a jelent, és képesek legyünk a legnagyobb mértékben manipulálni a jövőt. Hiszen ez tölt el megelégedettséggel, ez ad nekünk biztonságot.
Azonban itt van ez a nálunknál sokkal idősebb és hatalmasabb jelenlét, melyet sosem leszünk képesek teljes mértékben uralni, amely bizonytalanságot és tehetetlenséget szül. Ez maga a Természet – amely hol erősebben, hol gyengébben, de a világ egészében jelen van és munkálkodik, függetlenül mindentől. Ez így volt és így is lesz, innentől fogva már csak rajtunk múlik, hogyan fogadjuk be az életünkbe, hogyan gondolunk rá.
Ugyan valóban képes félelmet és bánatot kelteni bennünk, parányi életünk legfantasztikusabb örömeit is őrzi és magában hordozza. Hát kérem, gondoljunk csak bele! Nem tudnánk a természet nélkül létezni! Ugyanúgy töltődünk belőle és kapunk tőle, mint ahogy veszítünk is.
A természet, a körülöttünk létező környezet egy olykor-olykor vészterhes, de igazi csoda.
A japánok a kezdetektől fogva mindkét oldaláról igen erősen ismerik és élik meg a természetet. És körülményeik ellenére megtanultak szinte tökéletes szimbiózisban együtt élni vele. A természet feletti hatalomgyakorlást lecserélték az iránta való tiszteletre és a benne rejlő szépség keresésére. Filozófiájukban, vallásukban és mindennapi életükben is hatalmas szerepet játszik.
Isteneik a természetben testesültek meg, művészetükben a természetet követték és örökítették meg, életterüket a természet formái és dinamikája alapján hozták létre. Magát a szépségképet és esztétikát is összeolvasztották a természettel.
A japán felfogás szerint mindannyian a természet részei vagyunk, emberek, állatok, növények, időjárás és különböző viszontagságok egyaránt. Gyermekeiknek kicsi koruktól fogva tanítják a természettel való szimbiózis fontosságát, hogy megtanuljanak együtt élni állatokkal és növényekkel – a legkisebb, legjelentéktelenebb rovart és fűszálat is számítva – egyaránt. Hagyományaik ráépülnek a természet gondos megfigyelésére, megörökítésére, a vele való „barátkozásra” egy számunkra egészen szokatlan, „keleti szemszögű” formában.
„A japánok szemében a szépség és a természetesség azonos fogalmak. Ami nem természetes, az nem lehet szép. De a természetesség érzékelését bizonyos dolgok hozzáadásával még fokozni lehet. A japánok úgy vélik, hogy az idő elősegíti a dolgok lényegének feltárulását. Ezért szépnek találják a hajlott kor egyes megjelenési formáit. Vonzó számukra az öreg fa sötét színe, a mohlepte kő a kertben, sőt még a megkopottság is (…), az archaikus tökéletlenség a régiesség varázsa, az idő nyoma.
A szépségnek ez az eleme (…) a művészet és a természet közötti kapcsolatot testesíti meg. (…) A japánok meglátják és értékelik a szépet mindabban, ami körülveszi az embert mindennapi életében. (…)
A Japán szigetvilágban a természetben ott rejtőzik az előre nem látható elemi csapások állandó fenyegetése is. A nép emiatt igen érzékenyen reagál az őt körülvevő világ változásaira, s ezt még fokozza a buddhizmus kedvenc tana a világ változékonyságáról. E két tényező együttes révén jutott el a japán művészet a változékonyság, a múlandóság dicsőítéséhez. (…)
A változékonyság, a múlandóság eszményítése egy buddhista szektának, a zennek a felfogásához kapcsolódik, s mély nyomot hagyott a japán kultúrában. Buddha tanításának az értelme, hirdeti a zen, olyan mély, hogy szavakkal ki sem fejezhető. Értelemmel nem lehet felfogni, csak intuícióval, nem a szent szövegek tanulmányozása, hanem valamiféle hirtelen megvilágosodás révén. Ilyen pillanatokhoz pedig úgy juthatunk el, ha a természetet a maga szüntelen változásában szemléljük, ha mindig meg tudjuk találni az összhangot a környezettel, ha érzékelni tudjuk a nagyságot az élet apróságaiban is.”
Mindig megtalálni az összhangot a környezettel. Erre törekednek örökösen a japánok és ezen törekvések és szemlélet mentén építettek maguk és a természet köré, azzal teljes összhangban. Hagyományos házaik, kertjeik, lakberendezési elveik, anyaghasználatuk is követi a szépség-természetesség eszméjét. Minduntalan megtapasztalhatjuk, hogyan nyúlnak vissza a természethez.
Rengeteg tőlünk eltérően kialakult szokásukat lehetünk képesek megérteni, ha asszimilálni tudjuk ezen felfogásukat a természetről. Hogy házaikon hogyan tud átfújni a szél. Hogy hogyan képesek az őstermészetet egy kerti kompozíció részévé emelni (mely már önmagában is ellentmondásos). Hogy mitől szebb egy japánnak az aszimmetria a szabályosnál. Hogy miért van jelen úton-útszélen bambusz.
Ha csak egy kicsit is körültekintően közlekedünk házaikban és lelkükben egyszerre, nem tudunk nem megvilágosodni mi is – ha csak egy kicsikét is – az ő örökös tökéletesedésre törekvésük által.
„A világ örök változékonyságával – tanítja a zen szekta – összeegyeztethetetlen a befejezettség gondolata, ezért ezt a művészetben is kerülni kell. A tökéletesedés folyamatában nem lehet csúcs, nem lehet nyugvópont. A teljes tökéletességet csak egy pillanatra érhetjük el, s e pillanat máris elmerül a változások hullámaiban.
A tökéletesedés szebb, mint a tökéletesség; a múlandóság teljesebben jeleníti meg az életet, mint a befejezettség. Ezért nyújt több szépséget az alkotás, melyben nem mondanak ki mindent.”