„Reménytelen kísérlet, ha valaki úgy akar közelebbről megismerkedni egy japán család életterével, hogy néhány napot az otthonukban kíván tölteni. A japánoknál nem szokás vendégeket hívni.”
Ezek után bárki elkeseredhetne, aki építészetüket nem csak külső elemei alapján, hanem belülről is tüzetesebben szeretné megismerni, magába fogadni. Habár az is igaz, hogy amit hagyományos házaiknál kívülről tapasztalunk és látunk, szinte ugyanaz, ami a különböző helyiségeikbe belépve fogad minket.
A japán enteriőrnek ugyanannyira hozadéka az a távol-keleti szemlélet, mely alapvetően jellemzi kultúrájukat. Nyugalom, béke, kiegyensúlyozottság, szépség, tisztelet, szimbiózis, természet. Ezekkel a szavakkal lehetne a leginkább illetni.
A belsőépítészeti stílus legmeghatározóbb elemei a Zen buddhista tanok voltak. E tanítások szerint otthonainkban nem szabadna olyan tárgyat, berendezést tartani, ami nem használható semmire, ami nem praktikus (tehát ugye nem is szép). Ezen egyetlen eszme alapján gyakorlatilag jellemezhető is a japán enteriőr: olyan életteret teremteni, amiben semmi nem vonja el figyelmünket önmagunkról, belső harmóniánkról. Hiszen mondani is szokás – ha kívül rend uralkodik, akkor semmi sem lehet akadálya a belső rendnek – aminek eszközéül szintén tökéletesen szolgál a természet, a természetes anyagokhoz való visszanyúlás.
„Aki először pillant be egy japán lakás belsejébe, főként azon fog meglepődni, hogy nem lát ott semmiféle bútort. Nincsenek heverők, sem fotelok, sem székek, sem asztalok, nincs szekrény az edénynek, a ruháknak, nincsenek könyvespolcok, még ágyak sincsenek. Az ember csak a tetőtartó oszlopgerendák csupasz oldalait látja, a legyalult deszkákból készült mennyezetet, a shouji (tolóajtó) rácsszerű fonatait – a ráragasztott rizsszalma-papír lágyan szórja szét a kintről behatoló fényt. A meztelen talpak alatt enyhén rugóznak a tatamik, ezek a kemény, steppelt szalmagyékényből készült, háromujjnyi vastag szőnyegek. Ezek az aranyló téglalapok alkotják a padlót, más nincs is a földön. A falak is üresek. Sehol semmiféle díszítés (…).
Mi ez? Díszlet egy szamuráj filmhez, amely a középkor atmoszféráját idézi fel, vagy pedig ultramodern enteriőr?”
A nyugati társadalmakkal szemben tehát ahol a tárgyhalmozás a domináló, itt olyan puritán terekkel találkozhatunk, melyeknek inkább csak egy-egy szín, anyag, forma ad arculatot. Reflektálva az előzőekre, amit hagyományos házaik kapcsán írtam, itt is igaz a gondolat: alkotás, melyben nem mondanak ki mindent.
Oly mértékben tűnhet minimalistának a japán lakberendezés, amire első pillantásra rögtön rávágnánk, hogy unalmas, egyhangú, ingerszegény. Azonban körültekintőbben szemlélve ezeket a lecsupaszított, meztelen tereket órákra elveszhetünk ezek apró, ám igencsak megtervezett, kifinomult részleteiben.
Hiszen az egyszerűségre, rendezettségre való törekvés olykor sokkalta nehezebb feladat, mint azonos stílusú használati tárgyak és bútorok egymás mellé pakolása. Egy üres térben, ahol nincs mire figyelni, még jobban szemet szúrnak az oda nem illő elemek.
„A lakóházak sajátosságai pontosan megfelelnek a lakók kívánalmainak. Lehetővé teszik, hogy az emberek közelebb kerüljenek a természethez. A festetlen fa, a rizsszalma-papír, a szalmaszőnyegek eredeti szépsége, valamint ezeknek szezonjellege is (a shoujit minden évben bevonják, a tatamit minden két éveben cserélik) is fokozza a természetközelség érzését.
A természetből való merítkezés mellett persze praktikus okai is voltak így szervezni életterüket. Japánban kevés a lakható terület, így alapvető volt már korábbi időszakokban is, hogy a lakások alapterülete kicsi, ami arra sarkallta az építészeket, hogy minél okosabban szervezzék a helyiségek elrendezését, rendeltetését, többfunkciójúságát. Emiatt sem voltak jellemzőek a nagyobb szekrények, ágyak, berendezési tárgyak. Ennek köszönhetően a szűkösebb terekben is képesek voltak megteremteni a tágasság látszatát.
Bútorok helyett tolóajtóval (shouji) leválasztott beépített szekrényeik voltak, székek helyett párnák, ágyak helyett futon (összetekerhető tömött matrac, melyet napközben félre lehetett tenni) valamint tatami (padlógyékény).
A földhöz való közelség, a földön ülés, evés, alvás is a természethez való szimbiotikus kapcsolatukig vezethető vissza, sok minden egyéb mellett ezzel is próbálták hangsúlyozni természetközeli gondolkodásukat.
Azonban a tatami és annak fogalma ennél sokkal többet jelentett számukra.
„Négy évszázaddal azt megelőzően, hogy Corbusier (megjegyzés: francia úttörő építész, az újfajta, modern, kortárs építészet megalapozója) először kezdett beszélni az ember életéhez szükséges minimális térről, a japán lakások építői már e követelmény értelmében dolgoztak. A tatami nem más, mint az a legkisebb terület, amelyen egy felnőtt ember ülhet, dolgozhat, pihenhet, alhat. És mivel ezeknek a gyékényszőnyegeknek egyszersmind meghatározott méretük van – valamivel több mint másfél négyzetméter –, a japán házakban a szobák általában szintén meghatározott területűek; három, négy és fél, hat vagy nyolc tatami nagyságúak.”
„Nemcsak otthoni életük, hanem alkalmazott művészetük is a tatamival függ össze. A japán lakás egész belső berendezését úgy alakították ki, hogy összhangban legyen ezeknek a gyékényfonatú szőnyegeknek a színével és textúrájával. A tatamin való élet vezetett el a képzőművészet miniatürizálásához, mivel a japán hozzászokott ahhoz, hogy a padlón ülve gyönyörködjék egy képben vagy egy vázában.”
Tatami. Ez tehát maga a japán élettér, maga a természetközeliség, a praktikum, kényelem és esztétika egyszerre. Gondolatvilágukat tekintve egyre inkább érthető, hogy miért nem illettek az európai vagy amerikai nagyméretű bútorok lakásaik berendezésének jellegéhez. Egy japán lakásra a mai napig nem jellemző, hogy ággyal rendelkezzék… még modern lakásaikban sem engedhetik meg maguknak az ágyat, hiszen ha egy szobába ágyat tennének, az betöltené funkciójában a hálószoba szerepét. A japánoknak pedig nincsenek külön hálószobáik, étkezőik, nappalijuk. Hiszen ezek mind egy és ugyanazon tér megnyilvánulásai, naptól, napszaktól és egyéb tényezőktől függően.
„Például széket csak közcélú helyeken (iskola, iroda) vesznek igénybe, a lakásokban mindenütt megmaradtak a lapos, a padlóhoz közel álló bútorok, ülőpárnák használatánál. Ami pedig az ágyat illeti, első vásárlói Japánban a bordélyházak tulajdonosai voltak. A japánok ágyban leginkább ma is csak a szállodákban fekszenek, amikor nászúton vannak, vagy éppen szerelmi kalandra indultak. Az olcsó szállodákban ugyanis mindenütt ágyak vannak. a ágyat vennének, akkor az egész szobát csak hálószobának használhatnák. Márpedig ez a legtöbb japán családban képtelenség lenne. Még a gazdagok is, akiknek elég pénzük van magánvilla építésére, hálószobáikat a hagyományos módon rendezik be, és ugyanúgy, mint őseik, tatamikon alszanak.
A tatami – a japán életforma alapja. Az emberek ösztönös átalakuláson mennek keresztül, mihelyt hozzáérnek ehhez az aranyszínű gyékényszőnyeghez, beszívják sajátos illatát: magatartásukból, gesztusaikból, szavaikból a hagyományos Japán szelleme árad.”
Értem és azt hiszem meg is értem a japánok látásmódját. A természetközeliség és az ebben rejlő harmónia és megnyugvás, mellyel körbeveszik magukat – egy nagyon fontos eleme a mai rohanó világunknak. Megállni egy kicsit, leülni, megpihenni a földön (mintha belehasonulnánk mi is az élet természetes körforgásába), gyönyörködni – akár egy szál virágban akár a rizspapíron átszűrődő fényben -, beszívni a friss fa illatát, majd ezen feltöltődött állapotban továbbmenni. Egyszerű energia, amit nem a saját erőforrásainkból veszünk ki, hanem kívülről töltjük fel vele magunkat.
U.i.: Utolsó soraimat visszaolvasva az jutott eszembe, hogy ezen eszmék mellett igen szórakoztató – persze csak átvitt értelemben, valójában nem túl szórakoztató – arra gondolni, hogy mennyire stresszes és rohanó lehet egy átlagos japán ember élete. Harmónia és szorongás a mindennapokon hogy képes egymás mellett létezni és mikor melyik kerül előtérbe? Nemcsak törekednek, képesek is nyugodtan, hosszan és egészségesen élni, de mégiscsak be kell vallanunk: rendkívül görcsös társadalom. És íme! Még egy paradoxon, még egy önellentmondás. Valószínűleg ők maguk is bután állnának a „hogyan lehetséges ez?” kérdés előtt, ha feltennénk nekik. De erről majd máskor.