„A növények erezete, levele és virága éppúgy kifejezi belső lényegét, mint ahogy az embernek nemcsak cselekedete, hanem arcvonása is hű tükre szellemi életének.”
Összhangot teremteni a természettel – házaikon és belső tereiken kívül táj- és kertépítészetükben látszik talán még inkább ez az eszme. Hiszen hol is tudnák a leginkább érzékeltetni a természet szüntelen változásait, hibáinak nagyságát és szépségét, ha nem magában az őket körülvevő környezetben.
A japán emberek megtanultak együtt élni a természet erőivel, csapásaival. Kiszolgáltatottak ugyan, de tisztelik az erőt, mellyel a világuk bír. Különleges szerepet tulajdonítanak a természetnek, hiszen helyüket és létük értelmét is ennek keretein belül határozzák meg. És ezzel, hogy elismerik és becsülik az idő, a világ szeszélyes változásait és hibáit, saját magukban és embertársaikban is képesek elfogadni azt, megteremtve ezt a fajta furcsa, keleties harmóniát.
Természetszeretetük a shinto vallás keretei közé is jól beleilleszkedik, miszerint minden természeti jelenségnek lelke van, isteneiket is ezen ideológia alapján határozzák meg. Ősi hitviláguk tehát nagyban tükrözi szoros viszonyukat a környezettel, azonban a később hatalmas teret hódító zen buddhizmus is segített elmélyíteni ezt a kapcsolatot.
Kertkultúrájuk és kerttörténetük is a zen hatására fejlődött a legtöbbet mind látványában, mind eszmei értékében. Hiszen mi is a zen lényege: a folytonos tökéletesedésre való törekvés, a szemlélődés és a végletekig való elmélyülés, aminek legalkalmasabb helyszínéül a kertek szolgáltak.
„A Zent művelni és elsajátítani annyi, mint önmagunkat megtalálni; önmagunkat megtalálni annyi, mint önmagunkról megfeledkezni; önmagunkról megfeledkezni annyi, mint rálelni a buddha-természetre, önnön eredendő természetünkre.”
A japán kertek elsődleges lényege tehát, hogy teret adjanak önmagunknak és a lelki megnyugvásunknak. Formájukra az aszimmetria és a hibátlanul-hibásan megkomponált elemek a jellemzők, melyek a tökéletlenséget hivatottak még inkább előtérbe helyezni, valamint vég nélküli tiszteletüket, melyben gondos és aprólékos tervezéssel hangsúlyozzák a hibákat és azok időtálló szépségét.
Minél inkább „tudatosan megkomponálatlan”, ősi egy kert, annál közelebb érezheti magát a benne tartózkodó a Természethez, annál inkább képes elmélyülni, meditálni, harmóniát találni és teremteni, valamint töltődni a külső erőkből.
Egy japán kert nem formára nyírt bokrokban és középre elrendezett szökőkutakban teremti meg az esztétikai gyönyörködtetést, nem! Egy japán kert a Természet puszta szépségével hat az emberre. És azt kell hogy mondjam, egycsapásra le is dönti a lábáról.
Egy japán kert mindenki számára képes szubjektív élményt adni. A nyugati kertek többségénél ahhoz, hogy képesek legyünk azok szépségét teljes valójában látni, rendelkeznünk kell azzal a háttérinformációval, mellyel értelmezni tudjuk a kertek szimbólumrendszerét, kompozícióját, ritmikáját. Ha ezeknek hiányában vagyunk, jogosan álhatunk érthetetlenül egy olyan tény mellett, hogy a rózsabokrok és formára nyírt fácskák mellett ugyan miért van elhelyezve egy korhadt farönk vagy egy direkt törötten odaépített szobor.
Ugyanez igaz a nyugaton épített japán kertekre is… A nálunk épített japán kertek egy japán számára csupán csak kedves törekvésnek, szerény utánzatnak tűnnek. Ezzel szemben a nyugati ember is érthetetlenül álldogál amellett, hogy a japán kertekben a vizet miért homok- és kavicstengerek ábrázolják. Na és itt van a „Lényeg”, ebben rejlik a különbség a szemléletek között.
A nyugati kertek mind formailag, mind szerkezetükben kötöttek és egyértelműek. Gondolok itt arra, hogy ahol fának kellene lennie ott fa van, ahol víznek, ott víz van, ahol virágoknak, ott tökéletesen rendezett egységekben valóban virágok vannak. A mi kertjeink kész tényeket sorakoztatnak fel szemünk előtt. Azonban egy japán kert sokkal komplexebb szimbólumokkal dolgozik és bizony nem egyértelmű – még részleteiben megragadva sem – a látvány. Ha a homokot vagy a kavicsokat ténylegesen vízre cserélné a japán, akkor mi is tényleg „csak” vizet látnánk és esetleg keresnénk benne azt, amit gondolnánk, hogy a vízben lehet. Halak, vízi növények, ebihal stb. Azzal, hogy a japánok szimbólumokat használnak és nem teszik egyértelművé a látványt elérik, hogy minden egyes befogadó mást és mást lásson és gondoljon utat engedve a szabad asszociációnak és az egyéni elmélyülésnek. És ez az, ami megteremti az igazi természet-élményt. A japán kert ránk bízza a választást, ahogy a természet is ránk bízza azt, hogy éppen melyik szegletében gyönyörködünk vagy hogy mi jelenti a megpihenést számunkra. A fergeteges déli napsütés, a hajnali köd, a koraesti hűvös zápor vagy netán a dermesztő első hó…
A japán kert biztosítja számunkra ezt a választást, meghagyva elménk és lelkünk szabadságát. És ebben a szabadság-érzetben, de csakis ebben – hiszi és hirdeti a zen – az ember képes tökéletesen átadni magát a kertnek és elérheti belső útjainak legmélyebb zugait.