A shōji (障子) a hagyományos japán építészetben használt ajtó, ablak vagy térelválasztó, amely áttetsző (vagy átlátszó) lapokból áll egy rácsos kereten. Ahol nincs szükség fényáteresztésre, ott a hasonló, de nem átlátszó fusumát használják. A shōji általában csúsztatható, de alkalmanként felakasztható vagy csuklósan rögzíthető, különösen a rusztikusabb stílusoknál.
A shōji nagyon könnyű, ezért könnyen félrecsúsztathatók, vagy levehetők a sinekről és szekrényben tárolhatóak, így a szoba más helyiségekre vagy akár a szabadba is tud nyílni. A teljesen hagyományos épületeknek csak egy nagy helyisége lehet, tető alatt, oszlop- és szemöldökkeretre támaszkodva, kevés állandó belső vagy külső falakkal vagy egyáltalán nem; a tér igény szerint rugalmasan tagolható a kivehető tolófalpanelekkel. Az oszlopokat általában egy tatami hosszúságra (kb. 2 m) helyezik el egymástól, és a shōji két párhuzamos fahornyos sávban csúsztatható közöttük. A modern építésben a shōji gyakran nem képezi az épület külső felületét; egy tolóüvegajtóban vagy ablakban ülnek.
A shōji -t azért értékelik nagyra Japánban, mert nem állítanak éles akadályt a belső és a külső közé; A külső hatások, mint például a fák imbolygó sziluettje vagy a békák kórusa, a ház belsejéből is érzékelhetőek. Falként funkcionálva a shōji átengedi a napfényt a házban; mint belső válaszfal a szobák között, természetes fényt enged be mélyen a belső térbe. Míg a shōji blokkolja a szelet, lehetővé teszik a levegő átáramlását, ami fontos, ha az épületeket faszénnel fűtötték.
A függönyökhöz hasonlóan a shōji is vizuális magánéletet biztosít, de nem zárja ki a zajt. Úgy gondolják, hogy a shōji arra ösztönzi az otthon lakóit, hogy lágyan, nyugodtan és kecsesen beszéljenek és mozogjanak, ami fontos része a sukiya-zukuri építészet mögötti szellemiségnek. A tolóajtók hagyományosan nem zárhatóak.
A shōji népszerűsége a Kamakura-korszakban (1123–1333) kialakult shoin-zukuri stílus szerves elemeként jelent meg, mivel a bevételkiesés szerényebb és visszafogottabb építészetre kényszerítette az arisztokratákat. Ezt a stílust leegyszerűsítették a teaház-hatású sukiya-zukuri építészetben, és az Edo-korszakban (1603–1868) terjedt el a közemberek otthonaiban, amióta a shōji nagyrészt változatlan maradt. A shōji hagyományos stílusú japán házakban és nyugati stílusú házakban egyaránt használják, különösen a washitsu -ban (hagyományos japán stílusú szoba). A hagyományos fa-papír konstrukció nagyon gyúlékony.
Az Arigato Apartmanban is tolóajtók lettek kialakítva. Nem papírból, mert nem tartottam praktikusnak. Ettől függetlenül az ajtók egyedileg, egy japán ajtó mintájára készültek fából. Nem csak a szobákat elválasztó ajtók lettek végül tolóajtók, hanem a 2 szoba közötti nagy szekrény is tolóajtós kivitelezésű.
