Lakás vagy lugas?
Alkotás, melyben nem mondanak ki mindent: hagyományos házaik is pont ugyanezen eszme részét képezik.
„Egy japán ház annyira sajátos építmény, hogy nehéz lenne megmondani, hogyan alakult ki. Talán lakói e házban fejezték ki életfilozófiájukat? De az is lehet, hogy fordítva történt: a japán ház alakította ki a benne lakók sajátos szokásait.
– Ha otthont építünk magunknak – mondják a japánok –, legelőször egy tető formájú ernyőt nyitunk ki, hogy a föld árnyékban legyen, s aztán ebben az árnyékban megtelepedünk…
Valóban, a japán ház tulajdonképpen egy tető, méghozzá egy üres térséget beborító tető.”
Tradicionális házaik különös és szokatlan, ugyanekkor vonzó atmoszféráját még egy olyan ember is, aki abszolút laikusa a keleti kultúrának első pillantás után megerősíti. Házaik a legnagyobb mértékben eltérnek a nyugati vonalaktól külsőleg és belsőépítészetileg egyaránt. Míg a nyugati eszme az egybe sűrített praktikum és modernizmus irányát képviselte mindig is, a hagyományos japán házak névjegykártyák, útmutatók a benne élők múltjáról, őseiről, a térség hagyományairól és természetesen gondolkodásukról, környezethez való viszonyukról is.
A nyugaton ősidők óta elterjedt zömök, erős talpazatok és falrendszerek (gondoljunk csak a kővárakra, később a betonra) a tradicionális japán építészetben abszolút háttérbe szorultak. A szigetország lakói a természet csapásaihoz igazodva a könnyűszerkezetet preferálták, melynek fő anyagai a fa, az agyag, a gipszvakolat és a papír voltak. Ezen anyagok használatával képesek voltak csökkenteni a katasztrófákban elhalálozottak arányát, illetve elősegíteni a romok eltakarítását és városaik gyors újjáépítését.
A könnyűszerkezet előnyben részesítése mellett a másik legfontosabb jellemzői házaiknak a nyílt, átrendezhető, multifunkcionális terek kialakítása volt. Házaik mind egy kötött formát követtek, melyeknek alapja általában négy, de némely esetekben akár 6-8 külön nyitható, ugyanakkor egy térbe is rendezhető szoba volt.
Otthonaikban csak a funkcionális helyiségeknek, mint a konyha, előszoba, fürdőszoba és WC volt állandó külön tere. Az ezeken kívül eső helyiségek bármilyen szerepet betölthettek, éppen amire aktuális szükség volt. Lehettek hálószobák, nappalik, vendégszobák, előadások, nagyobb étkezések vagy akár a hagyományos teaceremóniák helyszínei is.
„A japán háznak nincs a mi fogalmaink szerinti ablaka és ajtaja, hiszen a négy fal közül három mindegyik szobában elmozdítható, sőt egyszerűen le is vehető. A hornyokból könnyen kiemelhető, mozgatható szárnyak külső falként szolgálnak, vagyis az ablakok szerepét töltik be; cigarettapapírhoz hasonló, fehér rizsszalma-papírral ragasztják be, és shouji-nak (sódzsi )nevezik őket. A széttolható szárnyakat, amelyek a belső helyiségek kialakítására szolgálnak és ugyanakkor ajtóként használatosak, kemény, festett papírral ragasztják be és fusuma-nak (fuszuma) hívják.
Ez tehát az egyik jellegzetesség: az üres belső teret körülvevő, szétnyitható falak valósággal kerti lugassá varázsolják a japán házat. (…) Forró napokon úgy tűnhet, hogy egy ilyen szoba lakója egyszerűen letelepedett a kertje közepén, egy kis beárnyékolt magaslatra.”
Magaslatra. Felmerül a kérdés, ugyan milyen magaslatról beszélhet az író. Itt visszatérnék egy perc erejéig a már említett könnyűvázas szerkezethez. A könnyűváz hozadéka a fa- és papír alapú anyaghasználat, melynek számtalan előnye mellett a hátrányaival is ugyanúgy számolnia kell a kedves építészeknek, hogy képesek legyenek igazodni a természet erőihez, viszonytagságaihoz. Mind a fa, mind a papír, akármennyire kezelve és erősítve van, egy viszonylag hamar elkorhadni, elhasználódni képes anyag. Ennek okán a nem megfelelő körülmények között felépített házakat percek alatt képes volt meggyengíteni vagy ledönteni akár egy-egy nagyobb monszun is, ugyanis a bő nedvességtartalom bomlásra ítélte ezeket.
Megoldásként a problémára a hagyományos házak alá létrehoztak egy vastag fa oszlop- és gerendaszerkezetet, mely egyfajta vázként szolgált, és erre húzták fel később a ház falait valamint a bambusz- és gyékénypadlót is. A tartóoszlopok, hogy minél jobban eloszlassák a ház súlyát, viszonylag sűrűn követték egymást. Ez a megemelt vázszerkezet – ami akár 60-70 cm magas is lehetett – szolgálta azt a célt, hogy a nagyobb esőzések idején a fa képes legyen megtartani az egészséges nedvességtartalmát és tömörségét, erejét. Ezt segítvén még minden gerenda egy-egy kő talapzaton foglalt helyet, ami az áradások mellett a házak földrengés biztosságát is elősegítette, ugyanis a köveken való elhelyezés növelte az oszlopok maximális kilengését és rugalmasságát.
„Természetesen a japán házak konstrukciós sajátosságait, alkotórészeik hagyományos szabványosítását az állandó földrengésveszélyhez alkalmazkodva alakították ki. Bár a faváz is megremeg a földlökések hatására, a fa, rugalmasságánál fogva, rendszerint szilárdabbnak bizonyul, mint a téglafal. És ha a tető tönkre menne, a házat akkor is különösebb munka- és költségráfordítás nélkül helyre lehet hozni. Meglepő a gyorsaság, amellyel a japánok helyreállítják az elemi csapások rongálásait.”
Építészetük minden apró részletében követte és követi a mai napig a természeti erők mozgását, valamint hasonul a praktikummal, a szépséggel és az élhető terekkel, környezettel, anyagokkal egyaránt.
„A japán építésmódról – kezdve a XVI. századi hittérítők lenéző nyilatkozataitól egészen napjaink számos nyugati építészének lelkesedéséig – a legellentétesebb vélemények alakultak ki. Egyesek a lehető legcélszerűbbnek tartják, mások viszont úgy vélik, hogy a lehető legtávolabb van attól, amit egészségügyi szempontból emberi lakásnak tekinthetünk.
Egy azonban vitathatatlan: a hagyományos japán ház sokban megelőzte a modern építészet újdonságait. A vázszerkezet, a széttolható falak csak nemrég nyerték el építészeink elismerését, a leemelhető válaszfal és a cserélhető padló pedig másutt még a jövő zenéje. (…)”
Itt persze meg kell jegyezni az ellenoldal érveit is: a természet közeliség és lecsupaszított, naturális berendezések valóban nem mindig felelnek meg az emberi kényelem magasfokú igényeinek. A legfőbb negatívum, ami házaikban megjelenik az a fűtés, pontosabban inkább nem fűtés kérdése. A könnyűszerkezet magával hozza sok esetben a megfelelő szigetelés, szigetelő anyag hiányát, valamint a fűtési rendszerek elavultságát is. A modern korra kialakult tipikus nyugati fűtési rendszereket, mint például a konvektoros, gázcsöves-radiátoros, vagy cirkófűtéses megoldásokat még a mai napig, az esetek túlnyomó többségében sem vették át. Tradicionális, fából és papírból készült, egyrétegű, szigetelésmentes házaikban azonban megkövetelnék legalább ezek valamelyikét, ugyanis a téli hónapokban – ami Japán egyes területein akár 4-5 hónapig is elhúzódó hideget jelent – igen csak kellemetlen hőmérséklet tud uralkodni.
A japán lakások belső légtere általában tehát hideg, igaz ennek kiküszöbölésére is vannak praktikáik, azonban ezt a mi, nyugati kényelemben szocializálódott társadalmunk igencsak csekély mértékben képes elfogadni.
„A japán házat inkább a nyári időjárásnak megfelelően tervezik. A párás meleg időszakban belső helyiségei valóban jól szellőztethetők. Ám annál kellemetlenebb a hagyományos japán lakás a szeles, téli időszakban. Márpedig a hűvös, gyakran hideg évszak öt teljes hónapig tart: novembertől márciusig. (…)
Általában azonban a fűtés megoldása a régi maradt. A japánok szemlátomást beletörődtek abba, hogy lakásuk télen elviselhetetlenül hideg. Megelégszenek lábuk vagy kezük melengetésével, a szoba fűtésére mintha nem is gondolnának. Tokyo-ban, téli reggeleken gyakran látni embereket, amint munkába indulás előtt az udvarokon régi ládákból vagy dobozokból tüzet raknak, és hátukat melegítik. Úgy is mondhatnánk, hogy a japán lakás hagyományai között nem szerepel a fűtés, csak a melegítés.
És csak az érti meg igazán a japán fürdő (…) jelentőségét, akinek már módja volt tapasztalni, hogyan fest egy japán házban a természethez való közelség a téli napokon. Egy japán számára a hétköznapok egyik legnagyobb öröme, ha kedvére heverészhet a hihetetlenül forró vízzel megtöltött mély fakádban. Hisz’ többnyire ez az egyetlen lehetősége arra, hogy amúgy istenigazában felmelegedjék. ”
A természethez való közelség velejárójaként gondolnak tehát ez esetben is a kis negatívumokra, bosszúságokra és életüket, mindennapjaikat is ezek mentén, alkalmazkodva alakítják tovább. Tradíciójuk oly mértékekig mélyült, hogy még ebben a modern és változó korban is igyekeznek tartani több száz éve fennálló szokásaikat, olyanokat is, melyek számunkra, a mi életünkben egyszerűen elképzelhetetlenek. Hiszen ki szeret fázni amikor hideg van? Vagy ki tudna már csak ebben az üres térben élni, melyben ők élnek? Rengeteg kényelmi lemondással jár az ő életformájuk, ugyanakkor a praktikum és a helykihasználás szempontjából olyan végletekig jutottak, amire a mi túlzsúfolt kis otthonainkban sosem leszünk képesek. Pro és kontra, itt jelentkeznek azok az érvek és ellenérvek, amiket mindenki egyénileg dönt el és határoz meg saját maga számára: hogy hogyan szeretne élni és hogy milyen otthonra vágyik.